Ankara és a Törökök Atyja

Ankarai napló – első rész

Amint megérkeztem Ankarába, egy felettébb érdekes jelenségnek lehettem szemtanúja: amerre csak néztem, tömbházak, irodaépületek, állami- és közintézmények, illetve bármilyen más épület faláról Mustafa Kemal Atatürk portréja köszönt felém. Bármerre jártam, mindenhol találkoztam vele, hol egy magánház ablakából, hol pedig egy vendéglő kapujából meredt rám szigorú, tiszteletet parancsoló tekintete. Mondanom sem kell, hogy ehhez fogható jelenséget még nem láttam, és az első napokban igencsak furcsa volt számomra mindig a nagy vezető szeme előtt lenni. Úgy éreztem magam, mintha George Orwell regényében lennék. Atatürk személyi kultusza máig nagyon erős Törökországban, legfőképpen persze Ankarában, abban a városban, amelyet 1923. október 13-án ő tett az ország fővárosává. Hogy miért is van tele a város Törökország első elnökének portréjával? Illetve, hogy minek köszönhető az őt övező személyi kultusz elnökké avatása után csaknem 100 évvel? Ennek fogok utánajárni a következő pár bekezdésben.

Az első kérdésre könnyen rávágná az ember, hogy azért, mert idén van a 100 éves évfordulója a Török Köztársaság kikiáltásának, és az emberek ilyen módon róják le tiszteletüket a köztársaságot vezető első elnök előtt. Jómagam is ezt hittem, viszont miután megkérdeztem az utca emberét, egy értetlenkedő pillantás után mindenki azt felelte, hogy itt ez a normális, évfordulótól eltekintve rendíthetelen a tiszteletük Kemal Paşa iránt. Lévén, hogy nem sűrűn találkoztam ilyesmivel, mivel az európai országokban más a hozzáállás nemzeti hőseinkhez, elhatároztam, hogy tanulmányozom az életútját. Történelmi szerepéhez és az emlékezetpolitikában létrejött képéhez Magyaroszágon talán Szent István áll a legközelebb, hiszen a magyarországi közélet szereplői és a politikai elit, pártoktól, illetve ideológiai besorolástól függetlenül nagyrészben egyetért államalapító királyunk politikai döntéseinek és történelmi eredményeinek a fontosságával és sikerességével. Ez azért is érdekes, mivel Atatürk egy modernkori „uralkodó”, ahhoz pedig, hogy egy modernkori politikai, történelmi személyiség ilyen szintű kultuszra tegyen szert, illetve, ilyen magas legyen a társadalmi elfogadottsága nem elég csupán jókor lenni jó helyen, megfelelő politikai és történelmi könyezetben, hanem tehetségesnek és roppant elszántnak is kell lenni. Ettől függetlenül persze, István király is lehet olyan fontos és nagyraértékelt a magyarok számára, mint Atatürk a törökök számára, viszont az ő portréját mégsem tesszük ki otthonunk falára, de véleményem szerint ez már egy másik, inkább kulturális jellegű kérdéskör.

Ki is volt Gázi Mustafa Kemal, alias Atatürk?

Már az elején leszögezendő, hogy a írásom főszereplője Mustafaként látta meg a napvilágot, az Atatürk nevet csupán később, 1934-ben vette fel, amikor ugyanis a Török Nemzeti Országgyűlés neki adományozta azt, egyúttal betiltva, hogy más használhassa a “törökök atyja” kifejezést jelentő keresztnevet. Már ebből a megmozdulásból látszik, hogy milyen tisztelet övezte személyét, és ez még nem minden.

Atatürk Szalonikiben született és már fiatal korában eldöntötte, hogy katona szeretne lenni, ezért katonai iskolába iratkozott be. Ezek után úgy a katonai, mint a politikai pályája felfelé ívelt, hiszen nagyon eszes és tehetséges személynek bizonyult, ami már ifjú korában megmutatkozott. Az igazi fordulópont az életében, amely által a török társadalomban is hírnévre tett szert, 1915-ben következett be. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az antant erők nem jutottak át a Dardanellákon, illetve az is, hogy Otto Liman von Sandersszel együtt sikerült a török csapatokat győzelemre vezetni Gallipolinál. A britek kudarca a Dardanelláknál, azonkívül, hogy egy stratégiailag rendkívül fontos győzelem volt, felemelte a török nép morálját, nem is csoda, hiszen emberemlékezet óta először fordult elő, hogy a törökök győzelmet arattak egy nyugat-európai katonai erő ellen. Ez a fordulópont azért is említésre méltó, hiszen végül is a törökök elvesztették a világháborút, és nagy elkeseredettségükben továbbra is Atatürk maradt az egyetlen vigasz, aki britek feletti Gallipoli győzelme által igazi hőssé vált. 

A világháborút követően a győztes Antant szinte a teljes Oszmán Birodalmat fel szerette volna osztani, ezzel megszüntetve a török államot, mint nemzetközi szereplőt. Ennek a tervnek állt ellen Mustafa Kemal a török hadsereg segítségével, és indította el a függetlenségi háborút. A mozgalom sikeres volt, ezek után pedig a sèvres-i békeszerződést a lausanne-i konferencián felülbírálták, és kijelölték Törökország határait, melyek többé-kevésbé megegyeznek a mai határokkal. Az alkotmány létrehozása, illetve a köztársaság kikiáltása után az újonnan megválasztott elnök rájött arra, hogy a nyugati fejlettségi szint eléréséhez eddig sohasem látott reformok bevezetésére lesz szükség. Kemal pasa ennek érdekében megtett mindent, hogy a török népet kiemelje ázsiai elszigeteltségéből, és radikálisan belenyúlt a hagyományokba. Kihasználva politikai és társadalmi elfogadottságát, létrehozott egy olyan szekuláris államot, amelyben betiltották úgy a dervisrendeket, mint a kalifátust, az államot teljes mértékben szétválaszották a vallástól. Az államforma és társdalami rend megváltoztatásán kívül az élet számos más területén is reformok következtek be, ilyen volt például a latin írásra való áttérés, a Gergely-naptár bevezetése, vagy a többnejűság betiltása.

A fent elmített reformokon kívül, három másik, számomra érdekes változtatásra szeretném felhívni a figyelmet. Az első, a vezetéknév-törvény bevezetése, amelyet 1934-ben szavazott meg a Török Nagy Nemzetgyűlés. Az említett dátum előtt az Oszmán Birodalomban az embereknek nem volt vezetéknevük, vagy az apa neve, vagy pedig a személy születési helyének a neve szerepelt a ma használatos vezetéknév helyett. A törvény szerint az újonnan felvett vezetéknév kötelezővé válik, kizárólag török nyelvű szó lehet, az olyan szavak pedig, amelyek rangra, társadalmi pozícióra, külföldi népekre, nemezekre utalnak, vagy amelyek erkölcstelenek, esetleg nevetségesek, nem használhatóak.

A második különleges intézkedés a ruházat reformja volt. Atatürk szerint, mint minden területen, az öltözködésben is át kellett venni a nemzetközi szabályokat, hiszen véleménye szerint csak így lehetett a török nemzetet a korabeli civilizáció szintje fölé emelni. Az oszmán korszakban III. Szelimtől és II. Mahmuttól kezdődően a katonák és a köztisztviselők ruházatán néhány európai stílusú újítást kezdeményeztek, azonban ezek nem befolyásolták a lakosság öltözködési stílusát. Gazi Mustafa Kemal elnök, hogy az öltözködésben forradalmat kezdeményezzen, 1925. augusztus 23-án Kastamonuba ment, kalapban, zakóban, nadrágban és nyakkendőben. Beszédeiben hangsúlyozta a kalapviselés és a nemzetközi öltözködési stílus átvételének szükségességét. Amikor Mustafa Kemal visszatért Ankarába, kalapos emberek fogadták, a Török Nagy Nemzetgyűlés 1925. november 25-én fogadta el a 671. számú törvényt a kalapviselésről, 1925. december 9-én pedig a hazai szövetekből készült ruhák viseléséről szóló törvényt fogadták el. A turbánok viselése tilos volt. A vallási ruhák viselésének jogát imádkozás közben csak a vallási személyzetnek adták meg.

A harmadik különleges reformcsomag a nők társadalmi szerepéről, az őket övező tiszteletetről, illetve a női jogokról szólt. A török nők nagyon aktívak voltak a török függetlenségi háború idején, a harcok előrehaladtával átvették a férfiak munkáját a földeken, élelmet és lőszert szállítottak a fronton lévő katonáknak, ápolták a sebesülteket, néhányan maguk is katonák voltak. A török nők teljes emancipációjára a Török Köztársaság 1923-as kikiáltása után került sor, így több száz év várakozás és törekvés után a török nők megvalósíthatták lehetőségeiket, hiszen Atatürk vezetése alatt elfogadták az egyenlő állampolgárság elvét elismerő törvényeket. Atatürk legfontosabb reformja, amely óriási hatással volt a török nők helyzetére, a svájci polgári törvénykönyv alapján 1926-ban elfogadott új polgári jog volt. A törvény előtti egyenlőséget biztosítva a vallási házasságot polgári házassággal váltotta fel, törvényen kívül helyezte a poligámiát, és egyenlő jogokat biztosított a nőknek az öröklés, a gyermekek gyámsága és a válás terén. Korábban a török férfiak egyszerre akár négy feleséget is tarthattak, és kedvükre válhattak el tőlük anélkül, hogy jogorvoslatot vagy jogi lépéseket tettek volna. 1934-ben elfogadták a választási törvényt, amely a nőknek választójogot biztosított. Az 1935-ben tartott választásokon 18 női képviselőt választottak a Nagy Nemzetgyűlésbe. Érdekes párhuzam lehet, hogy Európában először 1906-ban Finnországban szavazhattak a nők, a következő állomás Németország volt 1918-ban, míg a harmadik pedig 1928-ban Nagy-Britannia. Számos nyugati országot körözött le tehát Törökország a nők ezen jogainak tekintetében. Az Atatürk vezetésével megnyílt kapukkal az élet minden területén helyezkedtek el nők; Törökország a legelső ország, amelynek női legfelsőbb bírája volt. A legelső női vadászrepülőgép-pilóta szintén török nő volt, Atatürk fogadott lánya, Sabiha Gökçen. Törökországban 1993-1995 között női miniszterelnök állt a kormány élén, Tansu Çiller személyében.

A fent említett reformok, mint a többi reform amit bevezetett, sokszor ellenállásba ütköztek. Atatürk annyira elkötelezett volt refomjai iránt, hogy azok bevezetése néhe emberéletekbe is kerültek. Véleménye szerint az új intézkedések nélkül Törökország örökre a „sötétségben” marad, ezért bármi áron be kell vezetni azokat. Volt olyan eset is, hogy Atatürk ellen merényletet terveztek, vallásos radikalisták felkelést is szerveztek ellene. Mustafa minden esetben könyörtelenül büntetett. A kérdés adott tehát, hogy vajon erőszak és autokrácia nélkül létrejöhetett volna vagy sem a modern török állam, illetve, hogy helyes döntés volt vagy sem a fent említett módszerekkel bevezetni az intézkedéseket. Jómagam megválaszolni a kérdést nem tudom, és nem is tehetem, hiszen nem éltem a huszadik század eleji Törökországban, azt viszont tudom, hogy reformok nélkül az ország nem tért volna a modernizáció útjára és valószínű, hogy teljesen másképp alakult volna a török nép története.

Atatürk személye semmiképpen sem elhanyagolható országa törénelmének szempontjából, de azt is megkockáztatom, hogy a világ történelmének szempontjából sem. Az általa kivitelezett külpolitkát nem áll módomban ebben az írásban elemezni, viszont bátorsága és kitartása, amellyel országa népét a civilizáció felé terelte, példaértékű.

Atatürk megkérdőjelezhetetlen támogatója volt az oktatásnak, szerinte „a tanárok a nemzet egyetlen megmentői”, sőt a tudomány fejlesztését is mindig stratégiai fontosságúnak ítélte meg, tőle származik az alábbi idézet is: „Ha egy nap a szavaim a tudomány ellen szólnak, válasszátok a tudományt.”

Ezek után, bár továbbra is furcsállom azt, hogy minden egyes étterem, kocsma faláról Atatürk arcképe tekint le rám, vagy hogy minden egyes papírpénz egyik oldalán ő látható, legalább sikerült megértenem a törökök által iránta érzett tisztelet mivoltát.