Amiről eddig nem beszéltek: az eutanázia legalizálásának széleskörű hatásai és veszélyei

A Cambridge-i Egyetem szakértője, a témában könyvet is jegyző John Wyatt úgy véli, az emberi életnek nagyobb az értéke, az egyénnek pedig igenis vannak kötelezettségei másokkal szemben. „Kétségeim vannak afelől, hogy biztosíthatunk-e jogot az öngyilkossághoz anélkül, hogy ezzel jelentős károkat okoznánk a társadalomban” – tette hozzá. Hangsúlyozta, mindannyian törvénnyel rendelkező társadalomban élünk, és ezek is korlátozzák valamelyest a szabadságunkat, mert a társadalmi élet megköveteli olykor az egyéni autonómia korlátozását.

Kovács József, a Semmelweis Egyetem általános igazgató-helyettese rámutatott, Hollandiának összességében 50 évnyi tapasztalata van az eutanázia területén, így egyfajta laboratóriumnak tekinthető, ám attól még, mert ott nincsenek visszaélések, nem jelenti azt, hogy máshol sem lehetnek. Szerinte ebben a témában igenis számít az adott ország anyagi helyzete, hiszen ha valaki például amiatt szenved, mert nem fér hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz, akkor valójában olyan döntési helyzetbe kényszerül, amelyben azért választja az aktív eutanáziát, mert túlságosan szegény.

Az Oxfordi Egyetemről érkező Nigel Biggar hozzátette, van egy másik laboratórium, az Egyesült Királyság, ahol már a XIX. században is beszéltek az eutanáziáról. Úgy látja, miközben Hollandiában az orvosok azt az utat választották, hogy az eutanáziával oldják meg a betegek elviselhetetlen szenvedését, addig a britek jobb alternatívákon gondolkoztak, ami végül forradalmat hozott a fájdalomcsillapításban. „Mivel a palliatív ellátás sikeresnek bizonyult, máig nincs eutanázia” – szögezte le. Megjegyezte, bár tisztában van azzal, hogy nem minden esetben működőképes a palliatív ellátás, álláspontja szerint inkább erre helyezné a hangsúlyt, mint a potenciálisan veszélyes törvénymódosításokra, amelyek lehetővé tennék az orvosi gyilkosság valamilyen formáját.

A beszélgetés résztvevői kiemelték, a legalizálásért küzdők nem mondják el minden aspektusát a következményeknek, pedig az eutanázia nem csupán az egyéni választás és jog kérdése, hanem széleskörű hatással bír.

Elhangzott az is, hogy teljesen szubjektívvé válna az elviselhetetlen szenvedés mértéke, és különösen nagy nyomás lenne a betegeken, hogy ne terheljék túl a családjukat vagy az egészségügyi rendszert, az eutanáziával pedig egy legális kiúthoz jutnának – ez összefügg a korábban említett anyagi lehetőségekkel is.

A szakértők arról is beszéltek, hogy Hollandiában számos bizonyíték mutat arra, hogy az eutanáziában résztvevő orvosoknak fájdalmat okoz ez a lépés. Egyikük azt írta: „Utálom ezt tenni. Mindig igyekszem elkerülni, meggyőzni a beteget, hogy ne ezt az utat válassza. Ha hajthatatlan, megteszem. Elvégzem a papírmunkát, aztán egy nagyot sétálok egyedül…”

John Wyatt elmondta, orvosként ő is többször leállította a betegek életfenntartó kezelését, ám ezekben az esetekben sohasem az volt a szándéka, hogy öljön, hanem az, hogy befejezzen egy olyan folyamatot, amely semmiféle hasznot nem hozott a betegnek.

„Fontos megérteni a társadalom lényegét. Mindannyian össze vagyunk zárva, akár tetszik, akár nem. Vannak felelősségeink és kötelességeink: amit te teszel az életeddel, az hatással lehet az enyémre, és fordítva. Ezt jelenti embernek lenni” – mondta Nigel Biggar, utalva arra, hogy eközben az Egyesült Államokból érkezik egy olyan hiperindividualizmus, amely az emberi életekre kizárólag autonóm egyének gyűjteményeként tekint. „Bármit is gondolnak az emberek, nem számít. Az én életem, az én döntésem. Addig maradok életben, amíg akarok” – idézte ezt az álláspontot.

A résztvevők arra is reflektáltak, hogy a közvélemény-kutatások alapján Európában a lakosság nagyobbik része támogatja az eutanáziát. Szerintük nagyon fontos, hogyan tesszük fel a kérdést, hiszen nem mindegy, hogy a palliatív ellátással vagy az öngyilkosság támogatásával segítjük a haldoklót. „A kérdés megválasztása alakítja a választ, hiszen ki tiltakozna az ellen, hogy segítsünk valakinek, aki haldoklik” – hangzott el.