Olvasási idő: 4 perc
Forradalmárok. Kiválasztottak vagy magukat önhatalmúlag annak tartó hataloméhes emberek? Miért váltak a nagy forradalmak vezetői diktátorokká? A cél érdekében akár emberek százezrei, sőt milliói is feláldozhatók? Ezeket a kérdéseket boncolgattuk Dr. Hahner Péter történésszel a miskolci MCC-ben, ahol teltház fogadta a nagy forradalmak és a diktátorok ismerőjét.
Sokan voltak kíváncsiak Miskolcon az MCC-Rubicon Történettudományi Műhely vezetőjének előadására, akinek fő kutatási területe a nagy francia forradalom és Napóleon kora. A témáról "13 diktátor - Fejezetek a forradalmak történetéből" címmel könyvet is írt korábban.
A történészek mást és mást gondolnak a forradalomról – mondta előadása bevezetőjében a műhelyvezető, aki fontosnak tartott tisztázni olyan fogalmakat, mint forradalom, polgárháború, restauráció, hiszen a különböző korokban nem egyformán értelmezték ezeket a kifejezéseket. A történész végigvezette a közönséget a történelem évezredein, rávilágítva egy-egy forradalmár ideológiailag alátámasztott terrorizmusára.
Cromwellnél már felbukkannak a későbbi forradalmárok jellegzetességei – mondta –, de igazából a 18. században kezdett széles körben elfogadottá válni a forradalom szó, egy régi fogalom – a polgárháború – új neveként. Az 1775-83 között zajló amerikai polgárháborút már forradalomnak nevezték az amerikaiak, mert Washington függetlenségi háborújában a változásért, a haladásért folyt a harc. De igazából a francia forradalom az, amikor a forradalom fogalma azonosul a haladással, a nemzet talpra állásával, a demokrácia kiharcolásával, és ekkor hirdették meg először a diktatúrát is. Jean-Paul Marat írt erről a „A Nép Barátja” című lapjában. A nemes célok „érdekében” sok embert ki lehetett végezni, és a régi szövetségeseket is félre lehetett állítani. Csaknem háromszázezer halálos áldozattal járt ez a forradalom. S hogy mivel indokolták ezt a mészárlást? „Én vagyok a nép” – mondta Robespierre, aki páratlan volt a kegyetlenség igazolásában, és aki a forradalom után még hosszú ideig fenntartotta az általa megideologizált diktatúrát és terrort. Napóleon ettől még messzebbre ment: „Én magam vagyok a nemzet” – jelentette ki, és az emberáldozatokat ő is a saját kiválasztott szerepével igazolta.
A 19. századra a forradalom szó egyre inkább megtelik olyan tartalmakkal, mint: „szabadság”, „a nép ügye”, és már a szabadságharccal azonosan értelmezik. A század ismert dél-amerikai forradalmára, Bolivar sokáig ingadozott, hogy a washingtoni vagy a napóleoni utat képviselje -e, végül hosszú harcok után ő is „elfogadta” a diktátor szerepét. A kor másik nagy alakja, Garibaldi – miután felszabadítja Dél-Itáliát – szintén diktátornak nyilvánítja magát.
A 20. században a forradalom a politikai erőszak legitimációjává vált. Jó néhány diktátorrá vált forradalmárról tudunk, gondoljunk csak Leninre vagy Sztálinra, akik egy új fogalmat is behoztak a történelembe: a proletárdiktatúrát. A maga korában kezdetben Hitlert is forradalmárnak tartották, ma pedig a világ egyik legnagyobb diktátoraként tekintünk rá. A legtöbb halálos áldozat azonban nem az ő nevéhez fűződik; Mao Ce-tung közel harminc éven át tartó uralmát kínaiak tízmilliói szenvedték meg, az áldozatok számát 49-78 millióra becsülik. Őt tekintette példaképének a század leghíresebb „romantikus” forradalmára, a kubai Che Guevara is, aki szintén úgy gondolta, azok közé tartozik, akik kormányzásra születettek, és aki kubai polgárok ezreit kínozta vagy kínoztatta meg.
A történelem nagy forradalmárai tehát szinte valamennyien diktátorokká váltak, pedig zsarnokságban és elnyomásban nincs forradalom – zárta előadását a történész.
