Közös ernyő alatt - Török–magyar barátság dalban elbeszélve

„Az igazságosság, elszántság és makulátlan önfeláldozás sikerre visz! Hiszünk és bízunk abban, hogy ott, a Duna partján szenvedő magyar nép meg tudja menteni a jövőjét! Ne veszítsék hitüket, mert a jövő azoké, akik vágynak rá, és hisznek benne!” – idézte Erdal Şalikoğlu a „törökök atyja”, azaz Mustafa Kemal Atatürk magyarokhoz írott táviratát, amelyet 1923. augusztus 22-én olvastak fel az országgyűlésben. A budapesti Tas vezér utcai MCC Scrutonban december 15-én megrendezett koncert és beszélgetés fő témája a török–magyar kulturális kapcsolatok történelmi és szellemi-érzelmi háttere, illetve jelene volt.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar és a török kultúra ezer szálon kapcsolódik egymáshoz. Persze – ahogy a veszprémi és a budapesti beszélgetéseken is elhangzott – nemcsak a hódoltság 150 évére kell gondolnunk, hanem a hazai szabadságmozgalmak bukása után nyújtott török segítségre is, mint például II. Rákóczi Ferenc fejedelem Rodostójára és az „1849-eseknek” adott menedékre is. Magyar szervezte meg a török állami tűzoltóságot (Széchenyi Ödön), magyar indította el a török népdalgyűjtést (Bartók Béla), és magyar nyelvészek hathatós közreműködésével zajlott a latin ábécé bevezetése az ázsiai birodalomban. Ugyanakkor Magyarország az elsők között ismerte el a száz éve megalakult Törökországot, és száz éve, 1923. december 18-án kötött a két ország barátsági szerződést. A Magyar Összetartozás Intézete (MÖI) e magyar–török centenáriumra emlékezve hívta meg Erdal Şalikoğlu isztambuli lantművészt, aki évtizedek óta kutatja a török és magyar kapcsolatokat, zenei párhuzamokat – a kulturális és szellemi testvériség jegyében. Az eseményen pódiumbeszélgetéssel, fotóvetítéssel egybekötött koncerten vehettek részt az érdeklődők.

Negyven kilométerre a magyar turisták által is előszeretettel látogatott tengerparti Antalyától, egy Macarköy, azaz Magyarfalva nevű rejtélyes faluban ismerkedtek meg az isztambuli muzsikussal – idézte fel bevezetőjében Margittai Gábor, a MÖI igazgatója –, méghozzá a székelyföldi Csíkszentdomokosból érkezett székely kapu avatási ünnepségén, 2006-ban.

Reumatológus szakorvos, évtizedek óta szorosan kötődik a magyar kultúrához. Filozófus, zenész, közvetíti a magyar kultúrát határainkon innen és túl, kiérdemelte a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, tiszteletbeli magyar – mutatta be a vendéget

Major Anita, az intézet igazgatóhelyettese, aki az est házigazdája és a lantművész beszélgetőtársa volt.

„1991-ben ismertem meg megboldogult barátomat, Kobzos Kiss Tamást, és kiderült, hogy már rég vártuk egymást: Tamás gyermekkorától érdeklődött a török kultúra, főleg a népdalok, a népzene iránt. Titokban rövidhullámú rádiót készített, hogy hallgathassa a török adásokat. Személyében olyan emberrel találkoztam, akivel a hagyományos magyar kultúra és szellemi világ minden mélységét meg lehetett ismerni. Neki köszönhetően szerettem meg a magyarságot. Kobzos Kiss Tamással nagy szerencsém volt, mert ő magyarszerető és kultúraszerető magyar volt” – mondta el a zenész.

A törökség szerepét mi Magyarországon ambivalensen látjuk, hiszen vannak, akik a törökökben csak a hódítót látják, mások viszont értékelik építő jelenlétüket is. Hogyan gondolkodnak a törökök a magyarokról?” – tette fel a kérdést Major Anita, amelyre Erdal zenével válaszolt, többek között az egyik leghíresebb Balassi Bálint-verssel. Amikor ezt először hallotta, rögtön tudta, hogy török dalra született: a rím, a szótagszám, a sorok szerkezete mind erre utalt. És valóban: a Hogy Júliára talála, így köszöne neki című költeményhez Balassi oda is írta megjegyzésként: „az török Gerekmez bu dünya sensiz nótájára”. Ennek a dalnak csak a címe maradt meg, Balassi verse őrizte meg, a dallam elveszett, magyarázta Erdal Şalikoğlu. Ő húsz perc alatt zenét szerzett hozzá.

E vers hatására kezdett el gondolkodni azon, hogy mi a magyar, mi a madzsar. Az iskolában nemigen hallott részletesebben rólunk, inkább csak az oszmán kori hódítások kapcsán. Ahogy arról is, hogy e háborúk alatt az egyetlen számottevő katonai erő a magyaroké volt Európában. „Törökországban úgy tartják, hogy a törökök és a magyarok »dédszülei« a hunok voltak. Közös ernyő alatt voltunk a magyarokkal” – mondta Erdal. Aztán tanulmányai révén tudatosult benne, hogy sokkal többről van szó: nemcsak Balassi Bálint tökéletes jártasságáról a török kultúrában – ami törökök ellen harcoló katonaként „nem semmi” –, de Thököly Imre, Rákóczi fejedelem és Kossuth Lajos történetéről is. Ami szerinte nem lehet véletlen: sok magyar költözött török földre az idők folyamán, de testvérként fogadták őket, nem egyszerű menekültként.

Aztán Kemal Atatürk szabadságharca után, amelynek köszönhetően 1923-ban megalakulhatott Törökország, sok segítséget kapott az ország a magyaroktól: művészek, mesterek, tudósok, tanárok érkeztek. Csaknem ezer magyar élt Ankarában, olyan sokan, hogy külön papra volt szükségük. Magyar kezdeményezésre jött létre az ankarai Néprajzi Múzeum is, ahol Atatürk koporsóját is őrizték a mauzóleum megépítéséig. Erdal Şalikoğlu sajnálkozott, hogy csak száz évre tekint vissza ez a hivatalos török–magyar barátság, de korábban nem volt rá mód, hiszen nem volt török polgárság, nem volt török nemzet, de még egyén sem: „umma voltunk, egy vallás követői, a szultán hűbéresei. Ez nem elég. Atatürk óta büszkén mondhatjuk, hogy törökök vagyunk. Pedig az a törzs háromezer éve török volt. E nemzetépítő munkában segítő minden kultúra, minden egyén szent és értékes nekünk, elsősorban a magyarok” – fogalmazott az isztambuli művész.

Hozzátéve tréfálkozva, hogy ha valaki adna most neki egy fehér tollat, örömmel odaírná a háta mögötti molinóra, hogy Magyar–Török Összetartozás Intézete.

Erdal Şalikoğlu beszélt még az örmény és grúz határ közelében fekvő, északkelet-törökországi szülőföldje kulturális sokszínűségéről és az ebből következő tolerancia megtapasztalásáról, az anatóliai énekmondókról, az asikokról, az iszlám misztikus irányzatairól, az isten- és emberszeretet vallásáról, valamint az Egri csillagok fordításának nehézségeiről. Elfogadhatatlannak tartotta ugyanis, hogy Gárdonyi regénye számtalan nyelvre le van fordítva, csak törökre nem – így hát 2013-ban nekilátott.

Az estet a lantművész a Szivárvány havasán című erdélyi népdallal zárta.